| Bacsó Kristóf - Nehezen bírom a kötöttséget |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. február 13. péntek, 01:00 |
|
Generációja egyik legtöbbet foglalkoztatott szaxofonosa Bacsó Kristóf. A harminckét éves muzsikus ráadásul nem akármilyen formációkban fújja: többek között az Oláh Kálmán Sextet, a Lukács Miklós Quintet és a Modern Art Orchestra szólistája. 2004-ben alapított együttese, a Bacsó Kristóf Quartet pedig nemrég jelentette meg Alteregos című lemezét, amely az utóbbi évek egyik legerősebb hazai debütáló jazzalbuma.
Sajnos Magyarországon a klubélet közel sem olyan pezsgő, mint Amerikában vagy Nyugat-Európában. Nálunk a legtöbb formáció havonta legfeljebb néhány alkalommal játszik, szinte kizárólag a fővárosban, külföldre sem sokat hívnak még, így az időpont egyeztetés a zenekaraim között nem túl nehéz. Aminek persze van előnye is: több idő jut a gyakorlásra, az egyes produkciókra való felkészülésre.
Nagyságrendekkel nehezebb, hisz valóban különböző karakterű és egyformán „nehéz” zenék ezek. Minimum hónapok, de néha évek kérdése, míg az ember ráérez egy-egy ilyen különös zenei világra. Lukács Miklós vagy Szandai Mátyás zenekarai például nagyban használják az indiai zene ritmikai elemeit, így számomra nagy kihívás ennek megértése és elsajátítása. Az Oláh Kálmán Sextet zenéje szintén elég komplex, s az elején szintén nehéz volt a beilleszkedés. De szerencsére Kálmánnal más formációkban is volt alkalmam játszani, rengetegek tanulhattam az ő kompozíciós és improvizációs ötleteiből, technikájából, hozzáállásából. Annyira ráéreztem a zenei világára, melyben a jazz, a klasszikus és a kortárs zene elemei keverednek, hogy ma, ha a próbára új szerzeményt hoz, bármennyire összetett muzsika, már nem okoz gondot megszólaltatnom. A Modern Art Orchestra megint másért volt nehéz. Már egy hagyományos big bandban is idő, mire az ember ráérez arra, hogy miként szól jól annyi muzsikus között, ez a formáció viszont még ezen belül is egyéni utat jár: kizárólag saját szerzeményeket és/vagy saját hangszereléseket ad elő.
Csak az elején. De ettől szép, ezért is okoz annyi örömet. Amúgy meg mindegyik formációban a saját hangom hozom. Nyilván ezért is hívnak. Nem is törekszem arra, hogy például amikor Lukács Miklóssal keleties, indiai zenét játszom, akkor stílushű legyek. Mégha nyilván átveszek egy csomó díszítést, ritmikai elemet. Vagy Oláh Tzumo Árpád mellett sem úgy akarok fújni, ahogy a fúziós szaxofonosok, mert az nem én vagyok. Persze idomulok valamennyire, de mindig mindenhol úgy játszom, ahogy érzem. Persze nyilván én is folyamatosan változom. Amióta visszajöttem Amerikából, az Oláh Kálmán Sextett például sokat formált, erős a hatása a játékomra.
Inkább az improvizáció. Gyerekkoromban tanultam hegedülni, de sosem éreztem magam jól a klasszikus zenében. Nehezen bírom a kötöttséget. Tinédzserként persze rockzenekarokban is megfordultam, de az improvizáció sokkal jobban izgatott. Magánúton tanultam Lakatos Ablakos Dezsőnél és Borbély Mihálynál, majd miután tizennyolc évesen bekerültem a jazztanszakra, ott mélyültem el igazán a jazzben.
Igen. Úgy éreztem, rengeteg kérdőjel maradt bennem, ezért 1998-ban ösztöndíjjal kimentem a Conservatoire de Paris-ba, ahol két év után ugyan másként láttam a zenét és Magyarországot, de még mindig nem éreztem elégnek. A párizsi évek után sikerült kijutni a bostoni Berklee College Of Musicra, ahol többek között Joe Lovano, George Garzone és Hal Crook voltak a tanáraim. Ott egészen más a hozzáállás a tanuláshoz, gyakorláshoz, zenéléshez. Az ott szerzett ismeretekből, tapasztalatokból a mai napig tudok táplálkozni.
Nem annyira. A Berklee után még bő egy évig maradtam, játszottam mindenféle alkalmi zenekarokban, de aztán átgondoltam, hogy mit is akarok. Hiányzott a biztos pont, hiányzott a család, hiányzott Magyarország. Így 2003 végén hazajöttem. S ezt a döntésemet nem bántam meg.
Ez a hangzás régóta foglalkoztatott. Amúgy van rá példa a jazztörténetben, az Art Ensemble Of Chicagónak, Ornette Colemannak, a Masadának vagy John Coltrane-nek több ilyen lemeze is volt, de nem ezt a hagyományt próbáltam követni. Inkább a klasszikus zenében fontos ellenpont felől közelítettem, elkezdtem egy-két-három szólamú gyakorlatokat írni. Véleményem szerint az improvizáció és a zeneszerzés abszolút összefügg. A zeneszerzésben persze több a lehetőség a tervezésre, a javításra, az improvizáció pedig gyorsabb, de a metódus alapvetően ugyanaz. 2007 végén rájöttem, hogy az ötleteim megvalósításához mindenképp egy másik fúvós szükséges, ezért elhívtam Fekete Kovács Kornélt, akinek Modern Art Orchestrájában amúgy is játszom.
A harmóniai gondolkodás valóban végig megvan. Mégha sokszor csak a szólamvezetésből jönnek, és ellenpontozással vannak kifejezve. A társaim szerencsére annyira felkészült muzsikusok, úgy érzik a harmóniákat, hogy ezt a nehézséget könnyedén át tudják hidalni.
Sokfelé küldtünk lemezt, várom a visszajelzéseket. De tudom, mennyire nehéz arról a szintről eljutni, hogy egy szervezőnek tetszik egy produkció, oda, hogy meg is hívjon. Az ORF Jazz Time című jazzműsorába április végére mindenesetre meghívtak, pár hétre rá Bécsben koncert is lesz, úgy gondolom, ez jó kezdet. Az ilyen jellegű produkciókkal egyébként idehaza is nehéz érvényesülni. Abba, hogy elérjük a közönséget, sok időt és energiát kell fektetni. Ezért is határoztuk el tavaly szeptemberben Szandai Mátyással, és a Kőleves vezetőjével, Elek Imolával, hogy Kőleves Jazz Kedd néven megpróbálunk folyamatos bemutatkozási lehetőséget biztosítani a húszas és harmincas generáció saját utat járó képviselőinek. Úgy véljük, él annyi nyitott és érdeklődő ember Budapesten, akiknek ez a kultúra fontos lehet. Decemberben a Take Five-ban tartott lemezbemutatónk „reklámjába” sokat beletettünk, s lám, erre a zenére megtelt a hely, s jól hallhatóan tetszett is a közönségnek. Miközben néha tényleg azt érzem, az a fura, ha egy magyar formáció koncertjén vannak emberek.
|
