| Mohai Tamás - Mohai-hóbortok |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. január 30. péntek, 01:00 |
|
Hozzáállásban jazz-, életmódban blues-, ritmikailag funky-, politikailag pedig rockzenész vagyok - így jellemzi magát Mohai Tamás, aki jelenleg tizennégy zenekarban játszik, ráadásul a legkülönbözőbb műfajokban. A pályáját a Faxniban kezdő, a Török Ádám-féle R. A. B. B.-ban, a Boom-Boom-ban és a Háború folytató, egy ideig a KFT-ben is megforduló, jelenleg az újjáalakult Faxni mellett többek között a Tomistars sorait erősítő gitáros-énekes február 5-én az A38 hajón tart szerzői estet. A nagyszabású eseményen 16 dalt 16 zenész 8 formációba rendeződve szólaltat meg.
Is-is. A jó muzsikus olyan mint egy színész. Szerepel filmben, színdarabban, hangjátékban, ha kell, tévésorozatban. Van ennek persze anyagi vetülete is: ahhoz, hogy egy zenész megéljen, évente minimum százötven koncertet kell adnia. Régebben ennyit néhány zenekarban játszva is lehetett teljesíteni, de ma már annyira beszűkültek a lehetőségek, hogy tizenöt csapat kell hozzá. Így hetente többször is fellépek és mindig másban. Az élet így hozza. Meg a fatalizmusom. Ha hívnak és tetszik, megyek. Szerencsére gyakran hívnak.
Szerencsére voltak budapesti rokonaink, rendszeresen jártunk hozzájuk, így eljutottam fontos zenekarok koncertjeire is, meg beiratkozhattam a jazzkonziba, mert hát akkoriban vidéken ilyen jellegű iskola egyáltalán nem volt. Legfeljebb magántanárokhoz lehetett járni, pár hónapot én is tanultam Kurgya Györgynél, a helyi szimfonikusok hegedűsénél, aztán tizenhét évesen Budapesten jelentkeztem a Postás zeneiskola jazztanszakára, ahol Gadó Gábor és Folk Iván volt a tanárom, majd két év után Babos Gyula felvett a jazztanszakra, amit 1987-ben végeztem el.
Kifejezetten zeneszerető családban nőttem fel, otthon minden szólt, aminek akkoriban kellett, beat, rock, blues, jazz. Szüleim rendszeresen jártak fel a nagy lemezgyűjtőkhöz és másolták át szalagra, illetve kazettákra az izgalmas zenéket. Bár édesanyám rokona volt a híres zongoraművész, Both Lehel, nem igazán tartottuk vele a kapcsolatot. Bár tizenhárom éves koromtól a gitározás lett a mindenem, azért, hogy a szülők megnyugodjanak, leérettségiztem a helyi építőipari szakközépiskolában. Majd, amikor elsőre nem vettek fel a jazztanszakra, elmentem műszaki rajzolónak. Három hónapig bírtam. Addigra végképp kiderült, hogy miután zenészként rendszeresen három-négy órakor kerültem az ágyba, képtelenség reggel hétkor felkelni, munkába sietni és nekiállni rajzolni.
Ezen a néven ekkoriban kezdtünk el játszani, de a gyökerek a középiskolába nyúlnak vissza, ahol öcsémmel már 1978-ban zenekart alapítottunk Ergo Sprint néven. Csak aztán jött Szikora Róbert, meg az R-Go, s kénytelenek voltunk nevet változtatni. Ma már azt mondom, jobb, hogy így alakult. Így jött létre 1983 augusztusában a Faxni, ami ugye szeszélyt, hóbortot, bogarasságot jelent, és tökéletesen kifejezi, hogy egy fiatal zenésznek miként viszonyulnia a zenéhez.
Egy fiatal muzsikus nem szokta osztályozni az őt ért pozitív hatásokat, hanem örül mindennek. Egyidejűleg hallgattam jazzt és popzenét, progresszív rockot és metált, ezek mindenféle fúzióját és korszakát. S bár Victor Máté, Göczey Zsuzsa és Herskovits Iván sok dalunkat szerkesztette műsorba, rétegzene maradtunk egy kis országban. Más kérdés, hogy az elmúlt harminc évben az ember számos bizonyítékát adta annak, hogy ezért nem ő hibáztatható. A zenélést, a zeneírást, az improvizációt nem fejeztem be, sőt, teljesen elmélyültem benne, erről szólt az egész eddigi életem. Nem csökkent sem a hitem, sem a teljesítményem, játszottam negyvenegynéhány nagylemezen, nem beszélve azokról, amelyeken névtelenül, stúdió-zenészként vettem részt.
Szerintem csak azért tette, hogy ne kelljen foglalkozni vele. Számomra mindez elég egyszerű: a pénzről szól minden. A magyar zeneiparban már a nyolcvanas években is kapitalizmus volt, az akkor monopolhelyzetben lévő Hungaroton egyik szerkesztője már akkor is azzal hárított el, hogy ha egy adott pénzösszeget a Z'Zi Laborba tesz, akkor annyi jön neki vissza, ha a Faxniba, akkor csak annyi. Más kérdés, hogy tőlünk nyugatabbra a zeneiparban működik némi jóindulat és extra hit is, hogy persze, kell kaszálni, meg hogy azt csak tucatáruval lehet, de legalább néha adjunk el valami értékeset vagy színvonalasat is. Ez kortól és rendszertől független emberi igény. Persze az elmúlt harminc évben időnként találkoztam segítőkkel, létre is jöttek különböző projektek, de azok törvényszerűen meg is haltak, mert a rossz mindig kiszorítja a jót. Önthetsz melegvizet a tengerbe, egy darabig komoly átmérőjű vezetéket nyomhatod a forró termálvizet, de a nagy hideg óceánban ez semmi vagy alig észrevehető melegedést hoz csak.
Mindig az aktuálisra. De ha feltétlen a múltból kell választanom, akkor talán a Boom-Boomra, amely jól példázza, hogy abban a világban, ahol én mozgok, a molekulák hogyan mozognak egymás felé. Az egész egyszeri karácsonyi örömzenélésnek indult az Old Manâ019s Pubban, Szappanos György “toborzott” hozzá zenészeket, s annyira jól sült el, hogy rendszeres koncertezés lett belőle. Csak hónapok után alakult ki az az ötös - Szappanos mellett Tátrai Tibor, Jamie Winchester, Borlai Gergő és jómagam -, amelyik kezdetben rhythm and blues standardokat játszott, később saját számokat, megjelentettünk két albumot, melyből a másodikat Hollandiában is kiadták. S amilyen természetesen született a Boom-Boom, olyan természetesen halt is el 2002-ben.
Ezen az esten nem akartam leporolást, időutazást, az elmúlt években működő zenekaraimra, többek között a Faxnira, a Háborúra, a Tomistarsra koncentráltam. S ahogy a szlogen is mondja: az A38 hajón 8 formációban 16 zenész 16 dalt szólaltat meg.
|
