| Balogh Kálmán - Kíváncsi vagyok és mohó |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. május 22. péntek, 01:00 |
|
Bár Balogh Kálmán már januárban betöltötte az ötvenet, jubileumi koncertjét május 23-án tartják a Művészetek Palotájában. Ráadásul az est csak a világhírű cimbalomművész népzenei tevékenységére fókuszál, pedig az elmúlt harminc évben ő aztán tényleg műfajoktól függetlenül játszott, modern jazzt és dixielandet éppúgy, mint kortárs vagy klasszikus zenét.
Igen, kifejezetten ezt kérték. Pedig nekem is az volt az elképzelésem, hogy mindenből mutatok egy kicsit, amivel eddigi pályám során foglalkoztam. Farkas Rózával klasszikus cimbalomduót, Lukács Miklóssal jazzcimbalomduót, némi ízelítőt Rácz Aladár életművéből, valamint a gitáros Juhász Gáborral és a zongorista Kovács Zoltánnal kifejezetten erre az alkalomra írt darabokat. De így is van bőven miből válogatnom, az első részben a Kárpát-medence, a másodikban a Balkán népzenéje áll a középpontban. Rengeteg vendégem lesz, többek között Sebestyén Márta, Berecz András, Vizeli Balázs és Lakatos Róbert, az amerikai Alan Bern, a bolgár Peter Ralcsev, valamint két moldáv művész, Marin Bunea és Adam Stinga. Magyar, román, bolgár és görög népzenéktől a moldáviai klezmerig sok mindent játszunk.
Az, hogy cimbalmos lettem, neki köszönhető. Ugyan Miskolcon születtem és tizennyolc éves koromig ott is éltem, ráadásul apám nem muzsikus, hanem vízvezetékszerelő volt, de amikor tizenegy éves korom körül meglátogattuk a nagybátyámat Budapesten, megmutatta nekem a cimbalmot, s mindjárt kiderült, van hozzá érzékem. Szüleim beírattak a Bartók Béla Konzervatórium miskolci tagozatára, aztán később a nővéremmel minden pénteken feljártunk a fővárosba, Szöllős Beatrixhoz tanulni. Onnantól nem volt kétséges, hogy merre tovább.
Mivel Miskolcon nem cigányközösségben nőttem fel, teljesen más élmények értek, vélhetően ezért sem lett belőlem cigánymuzsikus. Viszont a szomszéd lány az Avas együttesben táncolt, s mivel épp cimbalmost keresett, jelentkeztem, így tizenkét évesen már zenekarban játszhattam. Aztán velük kijutottam külföldre, rájöttem, többféle cimbalmozás is létezik. Közben egyre jobban belemerültem a kibontakozó táncházmozgalomba, Miskolcon Vavrinecz Andrással megalapítottam a Nyekergő együttest. Amikor felkerültem Budapestre, hívtak az újjáalakult Mákvirágba, később jött a Jánosi, az Ökrös, a Méta, a Téka és a progresszív Vasmalom. Még a főiskolán megismerkedtem Kovács Ferenccel, vele kezdtem jazzt játszani, az évtized közepén például a BDS Collection (Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula, Dés László) tagja voltam.
A szívem és a mohóságom vitt bele mindenbe. Nem mondom, hogy nem szoktam haknizni, de az, hogy ennyi mindennel foglalkoztam, főként a kíváncsiságomból fakad. Egyszerűen mindent ki akartam próbálni. Az ilyen jellegű kalandozásokhoz volt érzékem, adottságom, gyorsan tanulok, hamar alkalmazkodom, könnyen improvizálok, s ha valami felkelti az érdeklődésem, nagyon fanatikus vagyok. Azért szórtam szét magam, mert jól esett. Lehet, hogy sokat akartam és keveset fogtam. Lehet, hogy jobb lett volna, ha valamelyik vonalat mélyebben vittem volna végig. De belőlem ez jött
Zeneileg soha nem tettem erőszakot magamon. Ha újrakezdhetném, ugyanezt tenném, csak még intenzívebben. Kihasználnám, hogy a nagybátyám Balogh Elemér. Tinédzserként még nem voltam tisztába az ő nagyságával, egyszerűen csak tetszett a játéka. Meg elmennék tanulni Toni Iordachéhoz, a nagybátyám román megfelelőjéhez, akinek lemeze tizenhat évesen elementáris hatást gyakorolt rám. Azt is bánom, hogy nem lettem városi cigányzenész. Mert fiatal koromban nem érdekelt. Emellett van egy hiányosságom: sosem voltam elég szorgalmas. Viszont a pályám során mindig jól éreztem magam, mindig örömmel zenéltem, akár kétnapos fárasztó buszutazást követően is.
Egyetlen projektre emlékszem bosszúsan: két éve a tavaszi fesztiválon Maria Serranoval volt közös estünk. Vele még 1993-ban, André Heller Magneten című showjában találkoztam, ezért is vállaltam el, de „A cigány zene és a flamenco találkozása” című közös műsorunk számomra eléggé kínos lett. Ezt leszámítva viszont csupa kellemes, kedves emlékem van. Például, hogy a nyolcvanas években a színtiszta svéd, de közép-európai népzenét játszó Orient Expresszel vagy a hasonló karakterű holland Sultannal jártam Európát; hogy 1991-ben Budapesten találkoztam Frank Zappával, akinek tervezett kilencvenfős világzenekarában én lettem volna a cimbalmos; hogy 1993-ban a már említett Magnetes cigányshow zenei igazgatója lettem; hogy a Taraf de Hajdouksszal többször játszhattam vagy hogy nemrég a Fesztiválzenekarral előadhattam Brahms magyar táncait. De ott van az 1990-es szólólemezem, az Art Of The Gypsy Cimbalom, amelyet egy véletlennek köszönhetően vettem fel, de amely az első ilyen CD volt a világon, s a mai napig kapható Japántól Amerikáig. Valószínűleg ezért lettem ismertebb a hangszeremen, mint bárki más. Beleértve Toni Iordachét, pedig ő szerintem kétszer annyit tud, mint én.
Mindenki sokat játszik, sokféle produkcióban. Nem érdemes túl sokat változtatni a jól bejáratott repertoáron. Más irányú érdeklődésemet meg máshol élem ki. Magyar népzenét amúgy Sem tudok velük játszani, mert nem értik. Viszont vérprofi csapat, bármikor képesek vagyunk meglepetést okozni. Amúgy épp mostanában tervezünk új nagylemezt.
|
