| Borlai Gergő - Tudatosan széles skálán |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. május 08. péntek, 01:00 |
|
Alig túl a harmincon már közel százharminc lemez őrzi játékát. Borlai Gergő az elmúlt bő másfél évtized egyik legtöbbet foglalkoztatott dobosa, számos produkció oszlopa, szakmai díjak sorának tulajdonosa. Mostanság a KLB Trió és a Ladányi Andreával közös BL Performance számára a legfontosabb.
Szerencsére sok felkérést kapok, amit tudok, teljesítek. A kezdetektől tudatosan széles skálán próbáltam mozogni. Hogy miközben mondjuk a world music Makámban játszottam, egy attól minden szempontból eltérő produkció, az alterock Ági és a Fiúk is érdekelt. Mindent ki akartam próbálni, amit az utamba sodort az élet. Jó érzés volt, nem bántam meg semmit. Nagyon szeretek lemezeket feljátszani, műfajtól függetlenül. Az ember aktuális állapotának egy-egy újabb lenyomata.
Még a nyolcvanas években a szombathelyi jazztáborokban, hat-nyolc évesen nagyon erős zenei élmények értek Grencsó Istvántól és Dresch Mihálytól. Mivel párhuzamosan a Postás zeneiskolába jártam, eléggé egy körben mozogtunk. Az első komoly megmérettetést számomra valóban a Grencsó Kollektíva jelentette. Onnan vált számomra meghatározóvá a felnőttek szemlélete.
Nekem a világ legtermészetesebb dolga volt. A szüleim a Magyar Rádióban dolgoztak hangmérnökként, mindketten nyitott, emocionális emberek voltak, nagyon jó zenéket hallgattak. Számomra kimaradt a gyerekzene vonal, gyakorlatilag Herbie Hancocktól és Dave Brubecktől indultam. Ebben a zenei miliőben nőttem fel. Ahogy az is teljesen természetes volt, hogy apám hobbizenekarának dobfelszerelése mögé leültem és elkezdtem játszani rajta. Hagyták, hogy azt csináljam, ami jól esik.
A tanulmányok nálam hamar a sokadig helyre kerültek. Az iskolát sosem tartottam fontosnak, meg sem fordult a fejemben, hogy menedzserképzőre vagy matematika szakra jelentkezzem, biztosítva ezzel a jövőmet. Hisz mindig tudtam, mit akarok. Amikor választanom kellett, hogy gimnáziumba járok vagy elmegyek játszani a Tin Tin Quartettel, a Grencsó Kollektívával, az ef Zámbó Happy Dead Banddel vagy Babos Gyulával, értelemszerűen az utóbbit választottam, mert az érdekelt. Ezt ma sem bánom. Nyilván veszítettem valamit, de bőven kaptam mást helyette.
Ez valóban sokáig okozott némi identitászavart, hovatartozás és érzelmi szempontból egyaránt. Hogy kik is az én barátaim, kiknek a nyelvét beszélem, kikkel tudok közösséget vállalni. Nemcsak a zenésztársaim, de a barátaim is mindig idősebbek voltak nálam. Lukács Peta az egyetlen a korosztályomból, aki nagyon közel áll hozzám. Anno tizennyolc évesen már túl voltam körülbelül harminc nagylemezen. Hogy osszam meg ezt az érzést egy velem egykorú pályakezdővel? Vagy azt, hogy nekem mit jelent Presser Gáborral vagy Tátrai Tiborral dolgozni? A korosztályom tagjai közül sokan azt sem tudják, kik ők. Vagy nem is érdekli őket.
A legnagyobb zenei hatásokat - miként a világon sokmillió zenészre - főként külföldiek gyakorolták rám, de talán érdekesebben a hazaiak. A legtöbbet Dresch Mihály koncertjein jártam. Tátrait szintén gyerekkorom óta szerettem, aztán később egy zenekarban játszottunk. Presserrel meg immár tizenöt éve tart a munkakapcsolat, nagyjából huszonöt lemezt készítettünk együtt. Száz százalékos bizalommal és felülbírálási joggal vagyunk egymással szemben felruházva. Mondhatnám, életre szóló kapcsolat.
Igen, abban is széles skálán mozgom. Az újdonság éltet. Huszonöt éven át irreális mennyiségben hallgattam zenét, gyakorlatilag állandóan, még az ágyban is fejhallgatóval. Technot éppúgy mint Weather Reportot. Igaz, Frank Zappa nálam mindent visz. Mert ő senkihez sem fogható független koncepcióval dolgozott. Amit játszik, az nem rock, nem jazz, nem progresszív, hanem Zappa. Ráadásul erőteljesen belevitte a rockba a kortárs szemléletet. Ma már persze nem jut annyi időm zenehallgatásra, mint régen, de amennyire lehet, a youtube-on és a myspace-en követem, mi zajlik.
Amikor megjött az értesítés, hogy felvettek, ráeszméltem, hogy valójában soha nem akartam elmenni. A nyugati kultúrával való azonosulásnak ez a módja nem érdekel. Ugyanakkor szerintem egy közép-európai zenész Amerikában sosem futhat be karriert. Azt csak más fórumokon lehet. Engem sokkal jobban érdekel a teremtés vékony ösvénye. Hogy ne papírforma szerint, hanem a magam erejéből járjam végig, tapasztaljam azt. Tizenhat évesen még talán lett volna értelme kimenni. Felnőtt fejjel nincs. Emocionális ember vagyok, ráadásul nyughatatlan, úgyhogy belehaltam volna, hogy - kvázi tanulás címszóval - évekig nem történik semmi.
Úgy éreztük, a plusz adrenalin többet ad hozzá, mint amit az esetleges hibák elvesznek. Ezek a felvételek remekül magukba sűrítik a trió zenéjének akkori állapotát. A billentyűs Kaltenecker Zsolttal 1996 óta játszom együtt, a gitáros Lukács Petával pedig nyolc éve. Korábbi közös zenekarainkból, a Kaltenecker Trióból és az European Mantrából mindig hiányzott valami, amit persze más ellenpontozott. A KLB viszont olyan zenekar, ahol mindhárman ugyanarra az egy dologra összpontosítunk. Talán azért is van, hogy fennállásunk alig egy éve alatt több koncertet adtunk, mint bármelyik másik korábbi formációval. Bár a lemez csak most jelent meg, a zenekar hangzása azóta sokat változott. A következő album biztos, hogy sokkal progresszívebb és pszichedelikusabb lesz.
Egy másik produkcióban találkoztunk, egyikünk sem tudott korábban sokat a másikról, aztán felvetettem neki, csináljunk valamit közösen. Bár volt némi elképzelésem az irányról, hosszú hónapokig tartó próbafolyamat következett. Ő igyekezte elkerülni a jellegzetes kortárs táncmozdulatokat, én meg próbáltam alternatív módon közelíteni, egyfajta asszimmetrikus, illogikus dobolást létrehozni. Rengeteg mozdulatot veszek át Andreától és viszont. Inspiráló fúzió. Az ő kortárs szemlélete, speciális látásmódja erős hatást gyakorolt rám, megváltoztatta a zenei gondolkodásmódom. A produkció ráadásul sikeres is.
Kiégési periódusaim voltak, többször is, amikor elérkeztem egy újabb szintre, s úgy éreztem, nincs tovább. Mégis volt. Mindig van előrébb. Mindig érnek megtisztelő felkérések, alakulnak ki jó kapcsolatok. Nemrég például megkeresett a világ egyik legfontosabb cintányérkészítő cége, a német Meinl, akik ráadásul a neten bukkantak rám. Nagyon tetszik a köztünk lassan egy éve zajló kommunikáció módja és ritmusa. Hogy minden úgy halad, hogy egy életre szóljon. Az ilyesmik tartanak életben.
---------------------------------- Kapcsolódó anyagok:
Virtuális Kishúg >> cikk, 2010. május |
