| Pozsár Eszter - Jazz és idegenvezetés |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. április 24. péntek, 01:00 |
|
Mondhatnánk, mint a fehér holló, olyan ritka a női szaxofonos a nemzetközi zenei életben. A hazaiban meg pláne. Pozsár Eszter azonban nem csak ezért kuriózum. Miközben párhuzamosan több formációban játszik - közülük messze a legfontosabb a Trans-formation -, Pomázon tizenöt éve tanítja jazzre a fiatalokat, ráadásul az ország egyik keresett angol nyelvű idegenvezetője.
Valahol mindkettő. Tizennégy évesen nem vettek fel abba a zeneiskolába, ahova szerettem volna, ezért inkább a nyelvet választottam. Így kerültem a Szilágyi Erzsébet gimnázium angol szakos osztályába. Ehhez jött később az olasz. Az idegenvezetést még fakultáción tanultam, sőt, érettségi előtt le is vizsgáztam belőle. Eleinte kifejezettem azért csináltam, hogy legyen pénzem hangszerre. Később alakult úgy, hogy az egzisztenciám alapja lett. Egyben megadta számomra a szabad választás jogát. Hogy zenészként nem kell bármit elvállalnom. Hogy ne függjön a megélhetésem a bulik számától. Már a főiskolán tudtam, hogy nem szeretnék vendéglátózni. Megpróbáltam, de nem ment. Éreztem, kiégnék benne. Pedig nincsenek vele szemben előítéleteim. Csak egyszerűen nem az én világom. Mégha néha ma is bevállalom, hogy partikon, vacsorákon standardeket fújok.
Bizonyos szempontból persze, hogy az, de szeretem csinálni. A város történelme nem változik ugyan, az emberek, akiknek mesélek viszont igen; és nem egy nagyszerű barátra találtam a kollégák között. Régebben országjárásra is vittem külföldieket, de amióta öt éve megszületett a kislányom, a tevékenységem kizárólag a fővárosra és hatvan kilométeres vonzáskörzetére korlátozódik. A gazdasági válság ezt az iparágat különösen érzékenyen érinti, ezért épp mostanság tervezem, hogy inkább a magántanítványokra koncentrálok.
Igyekszem nem összekeverni a különböző tevékenységeimet. Persze nem tagadom le, de nem is propagálom. A pályám elején ugyan előfordult, hogy a rám bízott csoport kitartó nyomásának engedve az Esztergom-Budapest között közlekedő menetrendszerinti MAHART-járat legfelső fedélzetén néhány standardet elfújtam, de azóta tudatosan nem viszek hangszert magammal. Inkább az a jellemző, hogy egyes irodák a zenei érdeklődésű csoportokhoz engem kérnek fel. S boldogan viszem el őket komolyzenei hangversenyekre vagy az Operaházba, ahová magamtól amúgy valószínűleg nem jutnék el. Közben számos olyan emberrel találkozom, akik bejárták a világ legjobb koncerttermeit, így kellő rálátásuk van a mai zenei életre. Ez, értelemszerűen izgalmas számomra. Nem ugyanaz, mint azok a csoportok, amelyek valójában azt sem tudják, hol vannak.
Nincsenek zenészek a környezetemben. Odahaza leginkább a rádió szólt, főként nagymamám hallgatott benne tánczenét, slágereket. A szüleim gyakorta vittek hangversenyre, Operába, édesapám meg furulyán rengeteg népdalt megtanított nekem. Budakalászon a zeneiskolában is ezen a hangszeren kezdtem, aztán később váltani szerettem volna, és amikor meghallottam Matuz István fuvolaművészt a tévében, nem volt többé kérdés, hogy milyen hangszerre. Szerencsémre Ásztainé Abaffy Katalin lett a tanárom, akinél nem lehetett nem megszeretni a zenét és a fuvolát. Jártam a versenyeket, többször lettem helyezett, magától értetődő volt, hogy zenei pályára megyek. Aztán, ugye nem vettek fel, így jött a nyelv.
Annak Branford Marsalis az oka. Amikor a gimnáziumban meghallottam Sting Bring On The Night című dupla koncertlemezét, rajta az ő szaxofonjátékát, kész, végem lett. Mondták a barátaim, azért olyan jó, mert jazzmuzsikus. No, akkor én is azt akarok tanulni! Sorsszerűen Borbély Mihályhoz kerültem, legjobbkor, legjobb helyre. Akkor kezdtem el szaxofonozni, s rájöttem, hogy mégiscsak a zene az életem. Később kiderült, a tanítás is. A jazztanszak elvégzése után párhuzamosan oktattam klasszikus fuvolát Szentendrén és jazz-szaxofont Pomázon. Aztán a lányom születése után csak az utóbbi fért bele az életemben, oda kötött több minden, a nagyszerű közösség, az országos szaxofonversenyek, a jazztanszak. Sajnos jazzfuvolázást ma hivatalosan nem lehet Magyarországon tanulni. De épp mostanság van mozgás ezen a területen, van törekvés arra, hogy a rendszerváltáskor megalkotott alaptanterveket a kor szellemének megfelelően módosítsák. A magunk mögött hagyott télen megírtam a jazzfuvola alapfokú tantervét. Remélem, átmegy a döntéshozóknál.
Nagyon szeretem Tibor szerzeményeit. A főiskola óta ismerjük egymást, akkoriban sokat játszottunk együtt. Sok évvel később meghívott egy koncertjére vendégként, akkor határoztam el, hogy megkérem, újra zenéljünk együtt . A Trans-formation 2005-ben kettőnk duójának indult, aztán bevettük harmadiknak Mogyoró Kornél ütőhangszerest, de a felvételeket visszahallgatva még mindig hiányzott a hangzásból valami. Így lettünk Frey György basszusgitáros csatlakozásával kvartett. Már a főiskola alatt szerettem volna egy hangzásában ilyen jellegű zenekart, de csak ekkor találtam rá. Ez a hangszerösszeállítás lett számomra a tökéletes. Zenénket tágabb értelemben a jazz kategóriájába lehet beszorítani, de kortárs zenei elemeket éppúgy tartalmaz, mint világzenei hatásokat. Az is hamar kiderült, hogy a Trans-formation nemcsak zeneileg, hanem emberileg is remekül működik. Valóban ez az én zeném. Még akkor is, ha a számokat Tibor írja. De annyira hozzájuk teszem a magamét, annyira együtt dolgozzuk ki őket, hogy tényleg olyanok, mintha a sajátjaim lennének. A készülő új lemezünkön amúgy már nekem is lesznek szerzeményeim. De ezt az élet hozta, sosem volt bennem számírási kényszer. Miként azt is tudomásul vettem, hogy amit játszunk, az rétegzene. Mégha lényegesen közérthetőbb is azoknál a produkcióknál, amelyekben korábban vettem részt.
---------------------- Kapcsolódó anyagok: Örökzöldek, Coolactive köntösben >>- cikk, 2001.február |
