| Szokolay Dongó Balázs - Dongó csövei |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. március 13. péntek, 01:00 |
|
Szokolay Dongó Balázs népzenét, régi zenét és népzenei ihletésű improvizatív zenét játszik dudán, furulyán és szaxofonon. Leegyszerűsítve csöveken. Az elmúlt húsz évben számtalan formációban megfordult, a múltból a legfontosabb a Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes és a Vasmalom, a jelenből pedig Palya Bea és Sebestyén Márta zenekara, illetve a Laus Pannoniae. A koncertezés mellett zeneszerzéssel és alkalmazott zeneírással (tánc- és bábszínházi zenék) is foglalkozik.
Korábban egyszerűen nem gondoltam komolyan. A családban amúgy sem a zene dominált, sokkal inkább a népművészet. Iparos családból származó pedagógus édesapám a hatvanas-hetvenes években a dél-alföldi régióban megbecsült festőművésznek számított, de aztán abbahagyta, és áttért a fafaragásra. Ami hozta magával a népművészetet. Tulipános ládák és kerámiák között nőttem fel Tótkomlóson, már kamaszként is megszerettem ezeket a tárgyakat. A zenével először a zeneiskolában kerültem kapcsolatba. Innen egyenes út vezetett volna a helyi úttörőzenekarba. Minden tótkomlósi értelmiségi gyereke oda járt, így az én kezembe is adtak egy trombitát, de semmit sem értettem az egészből. Azt sem, hogy miért őrjöng a tanárom, amikor a többiekkel játszottam az erdőben és sáros lett a hangszer. Gyorsan abbahagytam. Aztán tizennyolc évesen kedvet kaptam a szájharmonikához. Később felvettek a szegedi főiskolára, rajz-földrajz szakra, Ágoston Bélával laktam egy albérletben, jazzkoncertekre jártunk, közben meg beütött a népzene.
A jazzen keresztül ért el engem. Szabados György és Dresch Mihály koncertjeire jártunk rendszeresen, Szabados első nagylemeze, az Esküvő teljesen magával ragadott. Felraktam, s bár alapvetően modern zene, közben csak úgy áradt belőle a népies hangulat, ami nagyon megfogott. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a népzene jó.
Korábban próbálkoztam gitárral, meg hegedűvel is, de egyik sem ment. Aztán Ágoston Béla egyszer megjelent az albérletben egy dudával, felfújtam, azonnal jól szólt, rögtön kézre állt. Akkoriban már kínlódtam a furulyával, tárogatóval. Mondtam, ez kell nekem. Amennyire tudtam, begyűjtöttem az itthon elérhető összes dudás felvételt, és igyekeztem hangról hangra megtanulni az azokon hallottakat. Az igazi zenei pályafutás pedig akkor kezdődött, amikor a békéscsabai Balassi Táncegyüttest kísérő Békés banda meghívott. Évekig játszottam velük, s közben belekaptam más fúvós hangszerbe is.
Mondhatnám azt, hogy amit csinálok, az free folk, de ezt sokan vagy nem értik, vagy félremagyarázzák. Persze, a szó hagyományos értelmében nem játszom se jazzt, se autentikus népzenét, és nem is törekszem rá. Amúgy sem kell mindig mindent kategóriákba tuszkolni. Külföldön érdekes mód sosem kérik számon ezt rajtam. Ahogy azt sem, hogy miért ilyen, házilag készített fúvókákat használok. Bezzeg, amikor itthon a vonószenekar mellett az autentikusnak tartott tárogató helyett inkább szaxofonoztam, mert nem volt kedvem a tárogató esetlenségeivel kínlódni, azonnal jött a szöveg. Miként azért is, hogy például a dudám sípja miért műanyagból van és nem nádból. Az ilyen megjegyzéseket egyszerűen elengedem a fülem mellett, és örülök a jól behangolható hangszeremnek. A gitárra is egyszer csak nylonhúrt tettek a bélhúrt helyére, azt mégsem sem kérdőjelezi meg.
A Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes igazi szerelem volt, vettünk pár szaxofont, elkezdtünk tülkölni, és mindjárt meg is született. Kezdetben valóban a régióhoz kötődött, aztán a ritmusszekció fővárosi lett, időközben Ágoston Béla is felköltözött Budapest közelébe, aztán én is, utolsónak Burány Pöcök Béla adta be a derekát. De a mai napig megmaradtunk lokálpatriótának, a mai napig fontosnak tartjuk, hogy honnan jövünk. Fájó szívvel vettük tudomásul, hogy a Dél-Alföldi szép lassan elmúlt. Azóta maradt nekem a népzene.
Erről nem szívesen beszélek. 1991 és 1996 között játszottam az együttessel. Zeneileg izgalmas volt számomra, úgy játszottunk népzenét, hogy közben improvizáltunk. Ráadásul ott álltunk a világpiac kapujában. Angliában a legnagyobb múltú és presztízsű fesztiválokon léphettünk fel rendszeresen, de turnéztunk egész Európában. Aztán egyszer a japán alapítvány egyik munkatársa meghallott minket a Tilos az Á-ban, mindjárt szervezett nekünk egy kilencállomásos japán körutat, ahol a legkisebb hely is nagyobb volt, mint az Erkel Színház. Művészileg erősek voltunk, aztán egyszer csak vége lett. Nem nőttünk fel a lehetőségekhez.
Se időm, se energiám nincs most erre. Terveim vannak. Meg igazából nem vagyok főnök típus, nem tudom megmondani a másiknak, hogy mit játsszon. Nem esik jól többször kérni. Ezért is szeretem a duó formát. A legfontosabb a Bolya Mátyással közös Laus Pannoniae, magyaros régizene, saját kompozíciókkal. A klasszikus végzettségű, improvizáció iránt is érdeklődő Fassang László orgonaművésszel úgy tűnik, hosszabb távú produkcióba kezdtünk. Névrokonommal, Szokolay Balázs zongoraművésszel, illetve a szájharmonikás Ferenczi Györggyel, akivel állítólag nagyon hasonlítunk egymásra, szintén ígéretesen indul az együttműködésünk. Emellett ott vannak a színházi munkáim is. Nemrég például a békéscsabai Jókai Színházban játszottam a Csínom Palkó című előadásban. Most a Duna Művészegyüttesnek komponálok. Mit is mondjak, cseppet sem unatkozom.
|
