| Berecz András - Sírok, ha mások nem nevetnek |
| Megjelent: fidelio.hu |
| 2010. április 27. kedd, 00:00 |
|
A csuvas sördalokban a legfontosabb elem a rokondicséret, magyarázza Berecz András, miért ezek magyarításai hallhatók nemrég megjelent dupla CD-jén, amelynek anyagát többek között május 2-án Szombathelyen, a Mediawave fesztiválon mutatja be élőben. Portréinterjú Magyarország legismertebb mesemondójával, aki számára az utazás életforma.
Talán egyik oka, hogy tévénk sosem volt. Ezért a gyerekkori estéket máig legfőbb mércém és mókamesterem, édesanyám töltötte meg: ő volt a főműsoridő. A szavakat élére tudta állítani, igen vékony pengére hullott mindegyik, a legszürkébb, sokaknak hétköznapi helyzetben is megtalálta a visszásságot. A látása volt igen jó, meg a természete. Négy elemit végzett, megmaradt kunhegyesinek. Az ő eredetiségét nem kezdte ki semmi, se divat, se tekintély. Ahova elment, ott mindenki meghőkölt vagy nevetett, aztán esetleg elgondolkodott. Mondhatnám, kétnyelvű voltam. Amikor hazahoztam valami, számára idegen beszédet, egy perc alatt leszedte, lefigurázta a számról, azt mondta, nyugodtan hagyjam meg ezt a pestieknek, övék ez mindenestül. A betonból nőtt vadhajtásaimat kacagva nyesegette. Szép, vidám iskola volt. Most is szívesen járnám.
A hajlam már az óvodában előjött, csendes pihenő alatt kitőzött célom volt mindenkit ébren tartani. Az iskolában is azért ültettek hátra, mert bár hajlottam az engedelmességre, vágytam az első padokba, a nyelvem, ez a veszedelmes kis kormánylapát mindig ellenem fordult, örökké hátrairányított. Mókázni, figurázni, levegőt venni, esetleg valamit enni, ez volt az én törvényem. Nem magamat szórakoztattam, másnak kellett belehalnia a nevetésbe. Sírtam, ha mások nem nevettek. Édesanyámtól örökölhettem. Az ő személye, a belőle áradó színház faraghatott belőlem ilyen játéklényt, színpadi embert.
A szülői ház nem tanácsolta, és nem jött jó időben egy kedvesen erőszakos, jó pedagógus, aki erre a pályára odasegített volna. A képek faggatásához ma is nagy kedvet érzek, főleg a keresztény középkor érdekel, de nem annyira az ábrázolásmód hoz tűzbe, hanem az, amikor már beszélgetni tudok az alkotóval. Amikor megértem, mit miért, és kit hova tett. De hát végső soron képekkel bánok akkor is, amikor mesélek. Szóképekkel, finom és harsány színekkel, erős és felejthetetlen helyzetekkel. A mese műfaj az ilyesmiket medencével hordja és szinte öntudatlanul. Nem fulladozik, nem fontoskodik közben, nincs ideje saját tettében gyönyörködni.
Az véletlen, azt a környezetemért tettem. A felnőtt világ sosem vonzott, ha munkahelyekről beszélgettek, mindig bedugult a fülem. De hogy ne keseregjenek körülöttem, elmentem a jogra. Mert azt mondták, onnan még minden lehetsz. Na, ez az, ami nagyon tetszett. "Minden" - ez a beszéd! De egyedül csak a jogtörténeti tárgyak érintettek meg. Az a szép, de esendő kísérlet, ahogyan az ember ezen a földön igazságot keresgél. Három év után azonban abbahagytam. A kíváncsiságom, a szomjúságom inkább Moldvába űzött, ahol ugyan letartóztattak, de gyönyörű beszédet hallhattam élő emberektől.
Egyetemistaként sokat jártam Domokos Pál Péter előadásaira az Egyetemi Színpadra, tapadtunk rá, mint darázs a jó szőlőre, és hallhattuk, amit iskolában soha. Hogy van egy régies magyar kultúra Moldvában, amellyel nemcsak a mai Magyarország nem foglalkozott, hanem a régi sem. Testvéreink laknak ott, na, így pontosabb. Vonzott, mint a tiltott gyümölcs. Vágytam rá, hogy ízlelhessem szemenként. Minden szó, dal, dallam, amihez hozzáférhettem, jól esett. Vonaton elkapott és megértett szavak, hosszú utazások után! Ilyen volt az én boldogságom. Elsősorban énekes volnék, a mesemondást az élet hozta, hát főként énekeket gyűjtöttem. Csakhogy minden lenyűgözött. A ruha, amit maguk készítettek, az erdő, amit használnak, a kaláka, a tánc, a hitélet és a köznapok.
Nem. Pedig emlékszem, voltak pillanatok, amikor a hetes buszon elbizonytalanodtam, pontosan hová is tartozom. Több barátom e gyűjtések hatására átszervezte az életét, falura ment, a földre és a közösségre bízta magát, családját. Farba rúgták a természetazonos aromát, az engedélyezett színezéket. De én nem szántam rá magam. Nem úgy jött ki a lépés. Budapestre, a hiányba születtem bele. Oda, ahonnan látszik, hogy például Moldvában mi a többlet. Amit jól esik elhozni, felmutatni az itt lakó embereknek. Meg elvinni, széjjelhurcolni a világba. Tanyasi központba és egyetemi klubba, börtönbe és parókiára, óvodába és nyugdíjas körbe, meg diaszpórába is. Társadalmi rétegtől, korcsoporttól függetlenül.
A faluról jött szülők másként látták a világot. Édesapám a művészeteket nem sokra tartotta. Hát még a művészeket. Igen ferde szemmel nézett rájuk. Dologkerülő, szerencseváró léhűtőnek tartotta legtöbbjüket. Neki a munka olyan volt, mint a föld, amit fel kell szántani. Legalább egy tucat nyelvből fordított az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodánál. Ott nincs mellébeszélés. Nem napot lopni, gyönyörködni kell, hanem végezni a látható és felmérhető munkát. Bennem ő meghiúsult reményeket, félrecsúszott életet látott. Akkor ment el ebből a világból, amikor én sósavat pakoltam egy Avia teherautóra, amivel aztán kazánokról marattuk le a rozsdát.
Amikor egy bostoni hegedűművész 1987-ben New Yorktól a Csendes-óceánig három hónapos körutat szervezett egy táncházi zenekar számára, melyiknek énekese voltam. Akkor hagytam ott a Budai Parkerdőgazdaságot, ahol, mint „időszaki erdőművelő sétaút karbantartó” dolgoztam - magyarul döglött őzet ástam, fát ültettem, síutat építettem. Ott, Amerikában már hivatásszerűen énekeltem, és persze az énekek közé egy-egy tréfát is be-beszúrtam. Azóta is boldog ember vagyok. Nagyon kevés választ el attól, hogy teljesen boldog legyek.
Az ember nem lehet boldog magában akkor, amikor boldogtalan világ veszi körül. Mindenhova vonattal járok, ismerem az aluljárókat, kifosztott tömegeket látok. Azért bízok a jövőben.
Az. Most is furcsállom, hogy nem mozog alattam a szék. A vonaton vagyok otthon, ott frissülök, ott tanulok új dalokat, meséket. Az utazás a mesterségemmel együtt jár. Az emberek nem fognak eljönni hozzám, nekem kell elvinni hozzájuk a dalokat, a meséket. Így történt ez a régi világban is. S hogy miért fontosak a mesék, a dalok? Ezt egyszer meg kéne kérdezni a román milíciától. Hogy Ceausescu uralma alatt miért a legjobb énekeseket, mesemondókat őrizték a legjobban? Miért volt nekik annyira fontos, hogy a határon lefülelt kazettákat meghallgassák, elkobozzák? Miért fogtak le engem, amikor tudták, hogy dalokért megyek Moldvába? Hátha jobban tudják a választ. A román milicista egyszer-egyszer többet tudott, mint a pesti néprajzos. Tudták, Széken ki a jó énekes. Vagy esetleg Sztálint kellett volna megkérdezni, miért az akinokat vitte előbb Szibériába? Ezek a kazahok énekes mesemondói voltak. Miért látta meg bennük az együtt még vágyni, gondolkozni tudó nép lelkét. Szerintem lényegre törőbb, tárgyilagosabb választ tudtak volna adni.
A csuvasoknál a sördal nem feltétlen a sörről szól, benne a legfontosabb és legérdekesebb elem a rokondicséret. Amikor először találkoztam ezzel, teljesen fejbecsapott. S egyre jobban izgatott, hogy mi az, amit ebből haza tudok hozni. Nekem a közelmúlt legfájóbb eseménye 2004. december 5-e volt, amikor az ország nem élt azzal a lehetőséggel, hogy az elszakadt nemzetrészt magához emelhesse. Ilyen helyzetben, a sördalokkal szinte gyógyítottam magamat. Mert arról szólnak, hogy akkor vagy erős, ha le tudsz ülni egy asztalhoz a testvéreddel. Nem úgy van igaza, hogy közben szid, korhol. Hanem kedélyesen. Ezzel járom most az országot. A témához igazodva ezekre az estekre délvidéki, felvidéki és erdélyi énekeseket hívtam, hogy megmutassam, milyen a maga közegében a sördal, amikor testvérek éneklik, közösen.
---------------------- Kapcsolódó anyagok: Berecz András: Madárként szálló szavak >> - videóinterjú, 2010. december Berecz András: Sírok, ha mások nem nevetnek >> - interjú, 2010. április |
