| Premecz Mátyás - A Hammond és a western-romantika |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. szeptember 11. péntek, 00:00 |
|
Premecz Mátyás huszonhét éves és mostanság olyan hangszert (Hammond B3 orgona) használ előszeretettel, amely már akkor is divatjamúlt volt, amikor ő született. Generációja talán legaktívabb billentyűse nem kedveli a műfaji határokat, hiába a klasszikus alapképzés, hiába a progresszív rock szeretete, hiába a jazztanszak, ő leginkább a határterületeken érzi jól magát.
Egyszerűen fantasztikus a hangja. Amikor kamasz koromban meghallottam Keith Emersont játszani rajta, azonnal megfogott. Végül három éve sikerült vennem egy 1953-ban gyártott B2-est, ami akkor gyakorlatilag egy roncshalmaz volt, még a bútorzata is hiányzott, úgy kellett hozzá utólag készíttettem egy asztalossal. Aztán az idők során fokozatosan kiegészítettem B3-as alkatrészekkel, így ma gyakorlatilag az utolsó szögig megegyezik a legendás hangszerrel, csak minimum három orgonából pakoltam össze.
A digitális hangszerek sosem tudják nyújtani azt a játékélményt, mint a régi analógok. Fontos szó az élmény, mert a hangját elég jól tudják reprodukálni, csak az élményt nem. Az ipar mindig afelé megy, hogy minél kisebb legyen a test, közben meg épp annak nagyságától lesz elementáris a hang. Meg a Hammond életben tartásában van némi western romantika hangulat is, ahogy az ember hősiesen küzd ezzel a koros nagy hangszerrel. A régiség amúgy is nagy divat mostanság, szépen ellene megy a fogyasztói társadalomi szemléletnek, s már ezért is szimpatikus számomra.
A hangszer atyja, Laurens Hammond 1973-ban meghalt, ezt követően a klasszikus Hammond orgonák gyártását beszüntették, áttértek a modernebb modellekre, a régi gyártósor pedig gyakorlatilag megsemmisült. Ráadásul a régi szakik közül már alig él valaki, bár az interneten próbálják megőrizni a tudásanyagot. Akkora érdeklődés viszont nincs iránta, hogy valakinek megérje az újbóli sorozatgyártás. A nevet amúgy a Suzuki vette meg, s számomra innentől épp a lényege veszik el. Hisz ez igazi, amerikai szellemben készített hangszer, úgy van megépítve, hogy száz év múlva is működik. Az enyém már ötvenhat éves, de vélhetően engem is túlél.
Persze. Miközben az elmúlt hat évben nagyon megszerettem, igazából a mai napig meghatározza, hogyan játszom. Fura, átmeneti hangszer, próbálja a Hammond billentyűzetét reprodukálni. Nagyon könnyű billentésű, ezért nagyon hegyesen és nagyon perkusszívan lehet játszani rajta, dobálni, csapkodni, ütögetni. Ma már zongorán is így játszom. Sok zongoristának szerintem épp az a hibája - itt most nem a sztárokra, hanem az átlag zenészekre gondolok -, hogy nem veszik elég komolyan a ritmikát, kicsit elúszósan játszanak. Én azzal áltatom magam, hogy ezt a veszélyt épp az orgona miatt sikerült elkerülnöm.
Anyai nagyapám, autodidakta módon. Még most, kilencvenegy évesen is néha leül a hangszerhez, melyen kizárólag magyar nótákat tud lekísérni, azokat viszont bármilyen hangnemben. Édesanyámék öten vannak testvérek, s mindannyian tanultak valamilyen hangszeren. Nagymamám és édesanyám is zongoráznak. Így esetemben is természetes volt, hogy beíratnak zeneiskolába. A családban amúgy mindenki tanár, mérnök, orvos, esetleg informatikus. A nővéremmel - aki táncos, illetve tánctanár lett - mi vagyunk a feketebárányok.
Régen úgy definiáltam ezt, hogy majd akkor tekintem magam zenésznek, ha már nem az informatikából keresett pénzből veszem a hangszereket, hanem a zenéből keresett pénzből a számítógépeket. Ez a fordulat nagyjából két éve történt meg.
A középiskolában nálunk punk és alterock őrület volt, ami engem eléggé hidegen hagyott. Az ettől való elfordulás jegyében kezdtem el jazzt hallgatni. Valahol a kotta nélküliség vonzott benne. Szerettem volna úgy megtanulni zongorázni, hogy az ne mindig a reprodukcióról szóljon, hanem készségszinten legyen meg, s azt játszhassam, amit éppen érzek vagy gondolok, stílustól függetlenül. Ezért felvételiztem 2002-ben a jazztanszakra, pedig az informatikával nem volt könnyű összeegyeztetni, állandóan Lágymányos és Újpest között kellett ingáznom, s gyakorlatilag a metrón tanultam. Aztán másodévben már láttam, hogy belőlem nem lesz jazz-zongorista. Szerintem a jazz-zongorázás ma nem halad sehova, vagy legalábbis nem olyan irányba, ami engem érdekel. Vannak zseniális zongoristák, de semmi olyasmit nem csinálnak, amit régebben mások ne csináltak volna. Emellett a zongora egy elkülönülő, „arisztokratikus” hangszer, nem jól vegyül a zenekari hangzással. Többek közt ezért kezdtem más utakat keresni.
Leírva mindez valóban soknak tűnik, de a valóságban átlag havi tíz-tizenöt koncertet jelent. A Tritonnal például hónapok óta nem léptünk fel, az Eklektric mostanában elég szezonális, bár tény, az idei nyár elég sűrű volt, a Smárton Trióval vagy a Qualitonsszal sincs összeegyeztethetetlenül sok bulink. Saját formációm, a Kéknyúl pedig most kezd felfutni. Olyan zenei világot szeretnék képviselni vele, amit nem nagyon hallok a hazai csapatok között. Jazzes, funkos, instrumentális bulizene, vállaltan egyszerű témákkal és sok játékkal, hülyéskedéssel, improvizációval, váratlan fordulatokkal. Sokáig neve sem volt, aztán - hirtelen ötlettől vezérelve - egy kék színű puha sál után neveztem el. Szeretem, hogy nem sokat árul el. Hogy nem determinál. A koncerteken úgyis megtelik tartalommal. Tavaly nyáron ültünk le először próbálni, akkor még Gyémánt Bálinttal, aki remek manus, meg szeretem, ahogy játszik, de ide túl jazzes. Arra a szakadt, kattogós, nyers gitárhangra vágytam, amit a qualitonsos Szőke Barna képvisel.
Nem tartom magam zeneszerző alkatnak, nehezen és lassan írok, de nagyon élvezem azt a pillanatot, amikor a zenekar megszólaltatja egy-egy ötletemet. Ez a kísérletezés mindig inspirál. A repertoárunk körülbelül fele saját, de a jazzorgona-hagyományőrzés jegyében rendszeresen játszunk Jimmy Smith, Reuben Wilson és Lonnie Smith számokat. Szerencsére egyre többször kapjuk azt a visszajelzést, hogy a saját dalokat jobban szeretik, mint a feldolgozásokat. Ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert azt gondolom, az egyszerű, de fordulatos, dallamos és popos témák jelentik a mai jazz egyik fejlődési irányát.
---------------------------------- Kapcsolódó anyagok: Kéknyúl - emberi tempóban >> - cikk, 2011. május Instant improvizáció >> - cikk, 2011. április Fábián Juli - A legnagyobb érték a nyugalom >> - interjú, 2010. október Fábián Juli - Hagytam, hogy leülepedjen >> - interjú, 2009. október Premecz Mátyás - Hammond és a western-romanika >> - interjú, 2009. szeptember Vérbő és lehengerlő Turbo-rock >> - cikk, 2009. április Zenefilm - nyolcadik nap (Eklektric, A38) >> Zenefilm - kilencedik nap (Random, Take Five) >> Zenefilm - Tizenkettedik nap ( Eklektric a tetőn) >> Random "csevegés" >> - kritika, 2008. december Barabás Lőrinc - Határmezsgyén >> - interjú, 2008. január |
