| Boogie - Kell ez a dresszúra |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. szeptember 04. péntek, 00:00 |
|
A többség a második Megasztárból ismeri, pedig Gál Csaba Boogie az utóbbi bő másfél évtizedben az akusztikus magyar bluesélet fontos figurája, aki éveket töltött a Dr. Valter and the Lawbreakersben, majd szólópályára lépett. A médianépszerűség persze esetében is átmenetinek bizonyult, Someday Baby nevű formációjában ma újra kisebb klubokban és fesztiválokon játssza ugyanazt, mint korábban. Látszólag nem különösebben bánja.
Egyáltalán nem, a tágabb családban se zenészek, se zenerajongók nincsenek. Zenei általánosba is csak azért járattak a szüleim, mert én szerettem volna, negyedikes koromból pedig magamtól beiratkoztam klarinétozni. Nyolcadik után jelentkeztem a konziba is, de nem voltam túl szorgalmas, az meg nem bizonyult elégnek, ami séróból ment. Így kerültem a Madách Gimnáziumba. Ott kezdtem el érdeklődni a bluesszerű zenék iránt, mégha eléggé mindenevő voltam, a Rolling Stonestól a Led Zeppelinen és a Queenen át Matt Biancoig, Sadéig és a Simply Redig sokféle zenét hallgattam. A legerősebb hatást azonban kétségkívül a második világháború előtti déli fekete blues tette rám.
Hajós András barátom és osztálytársam egyik nyáron Angliából hozta nekem az első olyan kazettát, amelyen régi, 78-as fordulatszámú lemezekről származó felvételek voltak hallhatók. Ez az anyag abszolút fordulópontot jelent az életemben. Azokon az ötven-hatvan-hetven évvel korábbi felvételeken nagyon személyes dolgokról énekeltek. Olyan történetekről, érzésekről, hétköznapi helyzetekről, amelyek velem is megtörténhetnek. Melyek akár az én dalaim is lehetnek.
Abszolút, innen-onnan összecsipegettem az ismereteket, akkoriban kottákhoz és hangszeres trükkökhöz rettentő nehéz volt hozzájutni. Sokáig csak hobbiként, otthon a négy fal között, legfeljebb barátoknak zenélgettem. Mégha 1986 körül Hajós Andrással egyszer felléptünk a Bodonyi-féle Blueskocsmában - finoman fogalmazva sem túl nagy visszhanggal. A gimnázium után az államigazgatási főiskolára mentem, ott dolgozott amolyan mindenesként néhány srác, akik történetesen a Dózis Blues Gangben játszottak. Összecimboráztam velük, és idővel a bulijaikon két szett között - szünetemberként -egy szál akusztikus gitárral bluesokat játszogattam. Aztán összebarátkoztam Szabó Attila gitárossal, 1991. október 23-án a Kőkorsó Sörözőben játszottunk először együtt, Mississippi Delta Blues néven, később csatlakozott hozzánk Bacsek István szájharmonikás, így toltuk trióban három évig.
A Lágymányosi híd budai lehajtója helyén egykor álló Crossroads kocsmában találkoztam velük először, egy alkalommal helyettesítettem a gitárosukat, aztán 1994 júliusában bekerültem a zenekarba. De továbbra is megmaradtam másodállású zenésznek. Az államigazgatási főiskolát végül nem végeztem el, de 1992-ben elmentem bankba dolgozni, azóta is ott vagyok, most épp különböző szállítói számlákat kezelek. Nekem ez mindig egy munka volt a sok közül, nincsenek ambícióim ezen a területen. Még a Megasztár után is visszamentem, aztán nem hagyott nyugodni, másfél évig megpróbáltam vállalkozóként csak a zenéből megélni. Nem sikerült.
Nem. Reális lehetőségként a Megasztárig fel sem merült, hogy zenéből megélhetek. Nem szoktam lehetetlen dolgokra vágyni. Persze így sokkal nehezebb, rengetegszer előfordult, hogy vidéki fellépésről hajnalban értem haza, alig pár órát aludtam, s már mehettem a bankba dolgozni.
A civil létem jót tesz nekem. Fegyelemre nevel, nem engedi, hogy széthulljak, hogy délben keljek, hogy késsek. Nem mindegy, hogy fejben hogyan állnak össze a dolgok, hogy az ember zenészként is mennyire tudja saját sorsát a kezében tartani. Ahhoz igenis kell ez a dresszúra, hogy tudjam, mi az, nagy szervezett rendszerben dolgozni, időre, megfelelő minőségben, felelősen elvégezni valamit.
Sosem titkoltam, hogy zenész vagyok, de nem is hirdetem különösebben. Mindig tudtam, ez a két miliő túlságosan különbözik egymástól. Hogy a bohém srác látszat miatt akár konkrét teljesítmény vagy tettek nélkül is hátrányba kerülhetek.
Korábban az, hogy klubokban játszottam, meg Valterékkal lemezeket készítettem, egészen másfajta zenei egzisztálást jelentett, mint ami a széles értelemben vett popzenében van. Amiről én alig tudtam valamit. A Megasztár abszolút személyiségi pszichológiai teszt volt számomra. Néztem az első sorozatot és néha felugrottam a székből, olyan csillogó tehetségeket, olyan elképesztő teljesítményeket hallottam. S mondtam magamban, milyen jó nekik, hogy ilyen dalokat énekelhetnek. Miközben nekem is megvannak szívügyeim, s hangsúlyozottan a népzenei gyökerű déli fekete blues régi barátja vagyok, mindig érdekeltek a popzene különböző áramlatai. S mindig is szerettem volna énekesként kipróbálni magam. Gondoltam, maximum az elődöntőig eljutok. Azt nem, hogy bejutok a tizenkettőbe. Hisz nálam tucatszám voltak sokkal jobbak. A Megasztár amúgy előadóként sokat fejlesztett rajtam. Sosem láttam ennyire hangsúlyosan, hogy az embernek igenis minden egyes alkalommal meg kell győznie a közönséget. S lehet úgy is szórakoztatni, hogy közben minőségi zenét játszik.
Nem akartam. Pedig már a 2001-től működő Someday Baby zenekarom létrehozásánál is lazítottam korábbi, akadémikus szemléletmódomon, az motivált, hogy a régi bluesokat miként lehetne úgy előadni, hogy azok ma történjenek. Hogy miként szólal meg egy régi húszas évekbeli blues, ha közben hiphop-közeli dobot pakolunk alá. Persze továbbra is akusztikus maradt, de más dög lesz benne. Emellett pár éve létrehoztam a Cry Babyt, mert nagyon szerettem volna régi szurtos funkot játszani, Hammond orgonával. Amilyen mondjuk James Brown vagy a New Orleansi-i Meters játszott. Balahoczky Istvánnal együtt írjuk hozzá a dalokat, s mostanra eljutottunk oda, hogy ebből a produkcióból is kettő lesz: a Soultramps játssza majd a lecsupaszított nyers funkot, a szóló dolgaim pedig külön, saját néven futnak.
------------- Kapcsolódó anyagok: Dr. Valter & the Lawbreakers - Skin Game Blues >> - 303 magyar lemez, 2008 |
