| Jamie Winchester - Energiában Boom-Boom |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. július 17. péntek, 00:00 |
|
A Belfastban született énekes-gitáros Jamie Winchester 1988 óta él Budapesten, az elmúlt két évtizedben megszámlálhatatlan pop- és rockprodukcióban vett részt, szerzőként, zenészként, hangmérnökként, producerként. A nagyközönség leginkább a Hrutka Róberttel közös duója révén ismerheti, bár útjaik azóta elváltak. Jamie jelenleg első, kizárólag saját dalait tartalmazó, saját neve alatt megjelenő nagylemezén dolgozik, amely várhatóan szeptemberben kerül a boltokba.
A családban a vallás és a származás egyáltalán nem okozott feszültséget, egyik szülő sem erőltette. Amúgy Londonban találkoztak egy házibulin. Édesapám bankár volt, kiküldték Belfastba, értelemszerűen ment vele a család. Az onnan félórányira lévő Bangorban laktunk, a protestáns részen, de a katonai jelenlét és a híradások ellenére a mindennapi életben ott nem érződött semmi. Aztán 1977-ben apámat Bécsbe helyezték át, miközben én - a bátyáimhoz hasonlóan - Dublinban jártam bennlakásos iskolába, aztán Cambridge-be gimnáziumba. Ott írtam az első dalaimat.
Abszolút. Valamennyi iskolám kórusának tagja voltam, szabadidőmben szívesen zongorázgattam, szerettem zeneközelben lenni. Aztán egyik barátom vett magának egy elektromos gitárt, kipróbáltam, és végem lett. Új világ nyílt meg előttem. Cambridge-ben a közeli zeneiskola profin felszerelt volt, négysávos magnóval, gitárerősítővel, dobgéppel, ott már lehetett rendes rockdalokat írni és rögzíteni. Az egyik billentyűs fiú hozta a maga jazzes érdeklődését, én meg a zeppelines, stones-os attitűdöm, s kettőnk „harcából” remek zenék születtek. A tanulást viszont eléggé elhanyagoltam, alig sikerült leérettségiznem. Közben a szüleim 1986-ban Budapestre költöztek, apám vezette az akkor megnyílt Citybankot. S mikor megtudta, hogy jobbára csak spanglizok, meg a barátaimmal csavargok, megpróbált kirángatni ebből az állapotomból. Állást szerzett az egyik konkurens banknál, ahol végül öt hónapot töltöttem el, valójában semmi különösebbet nem csináltam, de legalább a szüleim látták, nem vagyok teljesen elveszve.
Dehogy. Összeismerkedtem Hegedűs Lászlóval, épp szüksége volt angolul jól beszélő, bevállalós fiatal munkatársakra. Hol színpadmesterként, hol produkciós menedzserként, hol helyszínkoordinátorként dolgoztam, Poznantól Athénig. Izgalmas korszak volt, rengeteg utazgatással. Egyben hatalmas kaland. A rendszerváltás idején rockprodukciókat vinni Bulgáriába, Lengyelországba vagy Jugoszláviába egyáltalán nem volt egyszerű. A rendkívül igényes, gyanúsan túlpörgött amerikai stábok azt várták tőlünk, hogy ott is minden úgy működjön, ahogy náluk. Hogy amikor begördülnek a negyven kamionnal, akkor sok-sok targonca és daru várja őket, meg kétszázötven lelkes, motivált színpadépítő. Ehelyett egyetlen targoncát kaptak meg egy darut, azt is késve, hozzá harminc, végtelenül lusta görögöt. Ebből kellett összehozni egy-egy Guns'N'Roses- és Joe Cocker-koncertet.
Egy idő után sehogy. Ezért is hagytam ott 1994 körül a Multimédiát. Majd beleszaladtam három, lélektelen produkcióba, s emiatt annyira elegem lett a magyar zenei életből, hogy feleségemmel elmentünk Dublinba. Még idehaza készítettem egy három számos demot, több ír és angol kiadónak elküldtem, de válaszra sem méltattak. Három hónap múlva pedig már nagyon vágytam vissza Budapestre. Nem sokkal később kerültem be a Tátrai Bandbe, amelynek egészséges, pozitív, bölcs, tapasztalt közege visszaadta a hitem a zenében. Onnantól kezdve megint sínre kerültem.
Is-is, bár általában az előbbi módszert szerettem. Viszont a házistúdiómban minden ötletet, dalkezdeményt felveszek. Aztán beteszem őket egy mappába, szándékosan nem dolgozom ki őket. Ha érkezik egy-egy konkrét feladat, belenézek, belehallgatok. Amikor tavaly novemberben elhatároztam, hogy - életemben először - csak saját dalokat tartalmazó lemezt készítek, tizennyolc ilyen kezdeményt találtam a mappában. A zenei rendező Moldvai Márk ötöt kiszórt közülük, a megmaradt tizenháromnak jelenleg már a hangszerelési finomságaim dolgozunk. Miközben többségüket már játsszuk koncerten.
Igazából mindegyiket szeretem. A mostani produkcióm attitűdben, energiaszintben inkább a Boom-Boomhoz áll közel. Mindenben szívesen részt veszek, amiben találok zenei értéket, és jó a csapat. Az sem lényegi kérdés számomra, hogy a színpadon középen állok vagy oldalt. Annak is megvan a sármja, ha mindenki engem néz és a nevemet kántálja, meg annak is, ha komolyabb felelősség nélkül gitározok, vokálozok. Mindkét szerepkörben jól tudom érezni magam.
--------------------- Kapcsolódó anyagok: Témák Tátrai Tiborra >> - cikk, 2001. október |
