| Lantos Zoltán - Minimalizmus és lebegés |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. május 29. péntek, 00:00 |
|
Klasszikus hegedűművésznek indult, aztán magával ragadta India, nyolc évet élt, tanult és tanított ott. Amikor 1994-ben hazajött, egy darabig e két távoli kultúra közelítésén fáradozott, végül belátta, mégiscsak európai. Neve lényegesen jobban cseng a külhoni koncertéletben, mint idehaza (nemrég például Trilok Gurtuval játszott Abu Dabiban), de azért időnként Budapesten is hallható Mirrorworld nevű formációjával vagy a Samsara kvartettel. Lantos Zoltán folyamatosan időhiánnyal küzd.
Talán amikor tizenhat évesen először hallottam élőben Jan Garbareket. Máig ható hatalmas élményt jelentett, az ő nyomvonalán fedeztem fel sorra a többi ECM-es előadót, mindenekelőtt Keith Jarrettet, az Oregont, később a Codonát. Frissen ittam ezeket a zenéket, s annyira befészkelték magukat az agyamba, hogy magam is egyre komolyabban foglalkoztam az improvizációval. Hegedülni amúgy hatévesen kezdtem, nem igazán én választottam a hangszert, inkább a tanáraim tologattak feléje. Két évig párhuzamosan jártam gimnáziumba és a konzervatóriumba, aztán döntenem kellett, persze az utóbbiban folytattam. Garbarek után viszont a klasszikus hegedűs pálya már nem érdekelt. Ennek ellenére elvégeztem a tanárképző tagozatot, a főiskolás éveim alatt azonban - Kozma András szitárművész segítségével - felfedeztem magamnak az indiai zenét, és akkor kész, végem volt.
Nehezen. Csodálatos főiskolai hegedűtanárnőm, Hevesi Judit sokáig nagy reményeket táplált velem kapcsolatban, de aztán belátta, másfelé húz a szívem, úgyhogy végül hagyta. Főként azután, hogy jazzkoncerteken is próbálgattam magam. Aztán a diploma után jött India. Nyáron utcazenélésből kerestem meg a repülőjegyre valót, 1985-ben utaztam ki ösztöndíjjal, Kozma András, első mesterem segítségével. Teljesen elvarázsolt ez a totálisan más, spirituális, színes világ. Az indiai klasszikus zene sok tekintetben szinte az ellenkezője a nyugati zenének. Debu Chaudhry-hoz, ismert szitárművészhez és professzorhoz kerültem Újdelhiben, elég mostoha körülmények között éltem, de szívügy volt. Fokozatosan elmerültem az ottani hihetetlen zenefilozófiában, ebben zenevallásban, hangzásban. Az első két évben gyakorlatilag indiai ruhákat hordtam, teljesen odavoltam mindenért, ezért a gazdag, mély, sajátos, többezer éve folyamatosan létező tradícióért, ami a legkisebb teáscsészétől a legbonyolultabb rágáig mindenben jelen van.
Igen is, meg nem is... Sok év után be kellett látnom, hogy bármennyire gyönyörű és varázslatos, más is érdekel. Idővel kezdtem visszaeurópaiasodni, kivittem magammal az ECM-es és világzenés CD-imet, próbáltam jazzelni. Az ösztöndíjam annyira kevés volt, hogy reggeltől estig tanítanom kellett, így lettem én ott Újdelhiben a nagy fehér hegedűtanár. Emiatt viszont sokkal kevesebb időm jutott a zenetanulásra. Magyarország is egyre jobban hiányzott, úgyhogy 1994-ben hazautaztam.
A kilencvenes évek derekán fel kellett dolgoznom magamban, hogy ki is vagyok valójában, zeneileg és kulturálisan. Még Indiában Kelényi Béla tibetológus barátom egyszer elvitt Sakya Trizinhez, a Dalai Láma utáni legnagyobb tibeti szellemi vezetőhöz. Tibeti jóslást kértünk tőle, s amikor megkérdeztem, vajon melyik zenei ösvényen kellene továbbmennem, rövid szertartás után bölcsen csak annyit mondott: mindkettőn. Itthon eleinte meditativ, „indiai” koncerteket adtam, aztán ez később valóban megváltozott, egyre inkább arra törekedtem, hogy ezek a hatások belesimuljanak a saját zenémbe.
Ez a lemez egyfelől útkeresés volt, másfelől - a maga világzenés, indiai hátterével - rátalálás a saját hangomra. Az avantgárd múltam is benne volt. Mielőtt 1985-ben kimentem Indiába, másfél évig játszhattam Dresch Mihály kvintettjében, ott tanultam meg, miként kell más felfogásban hegedülni, mint a standard jazzhegedűsök. Minden pénteken felléptünk a Bem rakparton, kontrasztként pedig hétfőnként a Marczibányi téri klubban játszottam indiai klasszikus zenét a Calcutta Trióval. A Mirrorworld című szólólemezemre elhívtam Dresch Mihályt, Dés Lászlót és Horváth Kornélt - akivel azóta is együtt játszom -, illetve három külföldi muzsikusbarátomat, Achim Tangot, Dhafer Youssefet és Chris Jarrettet (Keith szintén zongorista testvérét). A CD megjelenése után lett egy német szervezőnk, s amikor meghívtak a lipcsei jazzfesztiválra, összeraktam egy kvartettet, benne Juhász Gábor gitározott, Dresch Mihály szaxofonozott, Horváth Kornél ütőzött. Aztán állandó társulat lett. Évek múltán Drescht Borbély Mihály váltotta, Gábort pedig a cimbalmos Lukács Miklós, ezzel a formációval 2003-as BMC-s CD-énk, a Tiptoe Ceremony az év jazzlemeze lett.
A technológia mindig is érdekelt, tizenöt éve használok effekteket és „loopert” - már a legelső szériából vettem, azóta is megvan és szólókoncerteken kulcsszerepe van. Fontolgatom a laptop színpadi használatát is. Az évezred végén amúgy a norvég trombitás, Nils-Petter Molvaer zenéje hatott a reveláció erejével rám, vitt el kicsit új irányba. A mostani felállás nagyon groove-os, a két ütőhangszeres, Horváth Kornél és Dés András poliritmikájára próbálok egyfelől komplex és sodró, kicsit minimalista, ellenpontozós világot, másfelől szabadon lebegő textúrákat rátenni, sok elektronikával. A fontos, hogy a technika teljesen eltűnjön a zene mögött. Nem csak én kontrollálom, merre haladunk, hagyom, hogy a zene és a társak - az említetteken túl Kaltenecker Zsolt (billentyűsök) és Barcza Horváth József (bőgő) - vigyenek magukkal. Idén lemezfelvételre készülünk a BMC-vel, Eivind Aarset norvég gitáros vendégjátékával, akivel sikeres koncertet adtunk a tavalyi MOL jazzfesztiválon.
Indiában sokat írtam, hazajövet aztán igazi kulturális sokk ért, az ottani színes, hangos kavalkádhoz képest szürkeség, csend, nyugati hidegség fogadott. Ez is kihozott belőlem egy széria verset. Bár azóta is irogattam, nincs most igazán időm, se érkezésem az állandó versírásra. A költészet belemegy a zenébe, ami teljesen kitölt, lefoglal. A hangokban, a mozdulataimban amúgy is benne van mindaz, amit papírra vethetnék.
---------------------- Kapcsolódó anyagok: Lantos Zoltán - Minimalizmus és lebegés >> - interjú, 2009. május Lantos Zoltán - Azért végig én vagyok >> - interjú, 1998. augusztus * * * |
