Újabb hiánypótlás a magyar rocktörténelemben: a harminchat éve nem létező Winkelmayer Brassnak végre megjelent a „bemutatkozó” albuma. Igaz, erősen limitált példányban, kizárólag vinylen, meg hát hangtechnikailag, hogy is mondjam, nem egy hifista tesztlemez. De még így is lényegesen jobban szól, mint amilyen állapotban meglapult azon a zörgő kazettán, amelyekre Winkelmayer József talált rá pár éve regensburgi fiókja aljában.

1994 májusában három ifjú énekesnő feszített a mértékadó Q magazin borítóján: egy csontszikár angol, egy hiúztekintetű izlandi és egy foxylady amerikai. Az akkoriban feltörekvő új női szerző-előadói nemzedék legkarakteresebb képviselői voltak ők, balról jobbra haladva: PJ Harvey, Björk és Tori Amos. S bár a kilencvenes évek indie királynőinek pályája az elmúlt tizenhét évben egymástól függetlenül hullámzott, búvópatakszerűen hol eltűntek, hol vehemensen visszaléptek a reflektorfénybe, 2011-ben a szinuszgörbék újra egybeestek, s mindhárman friss, erős, életművük szempontjából is lényegi albumot jelentettek meg.

Nem kétséges, zenefronton a Csík zenekar az utóbbi évek legnagyobb hazai befutója. Sikere nemcsak a szűkebb népzenei színtéren zavarba ejtő, de a hazai popsztárok számára is megszégyenítő. Az utolsó két korongjuk (Szívest örömEst, 2009, Ez a vonat…, 2008) többszörös platinalemez, tizensokezres eladásokkal, az alig egy hónapja piacra dobott Lélekképek is hasonló nyomvonalon és léptékben halad. Ráadásul sokáig ők jegyezték a világháló legnépszerűbb magyar dalát: a Most múlik pontosan youtube-klipjére közel nyolcmillió alkalommal kattintottak rá. (Egyedül Fluor Tomi tudott a Mizu-val pár hónapja elébe kerülni, de hát őt nem lehet komolyan venni.) S hogy sikerük mennyire széles spektrumú, mondhatni, népfrontos jellegű, a magyar társadalomban szerteágazóan gyökeret verő, jól mutatja, hogy dalaik nemcsak táncházas környezetben vagy zajos rockkoncerten állják a sarat, de urbánus tinédzserpartikon vagy nyugdíjas klubesteken is.

Húsz esztendeje, hogy átlépte délről a határt, maga mögé dobva a Milošević-féle őrületet és a vukovári csatába szóló meghívót, hogy aztán az újjászervezett Tudósok élén harsányan belereccsenjen a magyar undergroundba. A zene azonban művészetének csupán egyik megnyilvánulása, vérbeli huszonegyedik századi polihisztorként az őt feszítő kreatív őrület és dadaista abszurd csak úgy tódul kifelé a különböző csatornákon, hogy aztán mindennapi valóságunktól terhelt festményekben, regényekben, dalokban vagy albérletperformanszokban öltsön alakot. De bármerre is menekül, bármennyire is szabadulna, drMáriás kénytelen beismerni, az élet számára élhetetlen Milošević nélkül.

Lassan negyedszázada léteznek, de csak az utóbbi öt-hat évben váltak országos ismertségű koncertzenekarrá. Főként annak köszönhetően, ahogy kezdeti autentikus népzenei világukba szépen és ízlésesen beintegrálták a kortárs rockzenét. Előadásukban a Quimby-féle Most múlik pontosan a világháló leghallgatottabb magyar dala, e karakterek lepötyögéséig több mint hét és fél millió alkalommal kattintottak rá. Legújabb, november elején a Fonó Budai Zeneházban zúgó teltház előtt bemutatott nagylemezükön (Lélekképek) a tendencia tovább folytatódik. A Csík zenekar, úgy tűnik, menthetetlenül befutott. Interjú Csík Jánossal és Szabó Attilával. Bónuszként megszólalnak az új album vendégművészei, Lovasi András, Kiss Tibor, Ferenczi György és Pál István Szalonna.

Szólista alkat, mégis képes élvezni, mikor pusztán olajozott csavar egy húsztagú big bandben. Mainstream muzsikusnak tartja magát, mégis előszeretettel téved járatlan utakra. Koncerteken szaxofonosként egyetlen szólamért felel, mégis imádja a polifóniát, izgatják a komplex zeneművek, maga is egyre gyakrabban komponál. Január óta működő formációja, az Ávéd János Balance pedig az idei év egyik komoly jazzígérete.

Harminc éve egy rockgeneráció vágyát, vergődését és vigaszát sűrítette mozgóképbe, mintegy demonstrálva, hogy igenis létezik rockélet az egydimenziós pártmédián és aczéli kultúrpolitikán túl. Az egykor a betiltás határán billegő Kopaszkutya idővel kultuszfilmmé nemesedett, mondhatni, mítosza lett, a benne szereplő dalok, a Kőbánya blues, a Tetovált lány vagy a Hosszúlábú asszony mára a városi folklór szerves részévé érlelődtek. A főszereplők útjai azóta persze hol széttartottak, hol újragubancolódtak, de közülük hárman is rázták a színpadot az Arénában idén februárban, miközben a kétestés HBB-búcsún bő húszezer daloló ember emelte pajzsra őket. Megadva ezzel a végső lökést az eseményen szájtátva forgató Szomjas Györgynek a régóta várt folytatás megálmodására.

Nemzedéke legeredetibb jazzénekesnője, jelentette ki róla Herbie Hancock, s nem ő az egyetlen, akit Gretchen Parlato ennyire megszédített, Wayne Shortertől Kenny Barronon át Esperanza Spaldingig hosszasan lehetne sorolni a rajongó kollégák listáját. A szaksajtó sem fukarkodik a felsőfokú jelzőkkel, különösen a 2009-es In A Dream óta, s gyorsan tegyük hozzá, teljesen jogosan: amit mostanság ez a harmincöt éves amerikai énekesnő jazzfronton művel, az valóban párját ritkítja.

Bujdosó János a magyar underground karcos arcélű, kényelmetlen tekintetű, sprőd figurája. Szangvinikus, szabályokat ritkán követő, ösztönből fakadó, alapvetően lírai gitárjátéka a leginkább a Pop Ivanból, a Chakra Hackerből, a Specko Jednóból, az Egy Kiss Erzsi Zenéből, a Kistehénből vagy épp Bárdos Deák Ágnes mellől lehet ismerős. Nemrég új sávot nyitott a pályáján: létrehozta a maga félakusztikus „elmélyült, repülős, szívbemarkoló mediterrán vonalat követő” trióját.

Hogy egy olyan múltú, jelenű és karakterű popzenekarnak, mint a Quimby, mennyire ildomos az Arénában tortaünnepet tartania, az persze simán vitatható, ennél azonban nagyságrendekkel fontosabb, hogy élnek, hatnak, alkotnak. Két évtizeddel a fröccsökkel, felesekkel és cigarettafüsttel terhelt indulás után is megmaradtak az egyik legegyénibb hangvételű, legszerethetőbb magyar popzenekarnak. Igaz, őket is karmolta rendesen az élet, korábbi önmagukhoz képest sokat bölcsültek és konszolidálódtak, szakmailag jócskán izmosodtak és hangszerbiztosabbak lettek. Miközben a frontember Kiss Tibor nyolc éve semmit sem tol, csakis a vegytiszta energia sugárzik belőle.

Tíz év után új dalokat publikál Bródy János, Az Illés szekerén című szólóalbuma ráadásul a hetedik a sorban, s készítése közben óhatatlanul József Attila sora jutott az eszébe: a hetedik te magad légy! A beatgeneráció emblematikus alakja műfajilag meglehetősen sokszínű lemezt tett az asztalra, és továbbra is inkább szerzőnek, mint előadóművésznek tartja magát. Meg úgy érzi, ez a tizennégy dal lesz az ő zenei hagyatéka.
 

Párniczky András olyat tesz, ami nemcsak Magyarországon, de egész Európában párját ritkítja: a kelet-európai klezmer hagyományt igyekszik házasítani a New York-i modern jazzel. E két, egymástól eltérő zenei nyelv olyan mélységű és intenzitású szintézisére törekszik, mint a magyar folk viszonylatában Szabados György vagy Dresch Mihály. Idén tíz esztendeje, hogy létrehozta a Nigunt, melynek eddigi, tagcserékkel tarkított munkásságát három nagylemez dokumentálja. A jubileumot két különleges koncerttel köszöntik: szeptember 17-én a Budapest Jazz Club színpadán a múlt meghatározó muzsikusaival együtt idézték fel az évtized legemlékezetesebb pillanatait, míg 29-én a Nyitott Műhelyben a jelenlegi kvartett a kurrens repertoárt játssza, az amerikai Matt Darriau-val kiegészülve.

Ripoff Raskolnikov olyan mint az óbor: minél előrébb haladunk az időben, annál nemesebbé válik. Ahogy rakódnak az évgyűrűk, úgy érik, bölcsül a hangja, tisztul lényegire a gitárjátéka. Ötvenhat éves és duzzad az erőtől, impozáns hittel, nyugalommal és elszántsággal énekli személyes és szenvedélyes dalait. S az utóbbi öt évben csak úgy gurítja elénk a meggyőzőbbnél lenyűgözőbb korongokat.

Jóleső figyelni, milyen tempóban lépked Gyémánt Bálint előre. Jazzgitárosként, zenetanárként, alkotóként. Játszik fúziós zenét (Transform Quintet), popba mártott jazzt (Harcsa Veronika Quartet, Gereben Zita Quintet), kortárs elektronikát (Bin-Jip), DJ-knek szállít hangmintákat, Juhász Gáborral készít duólemezt. Nem is érti az ember, miként marad ideje önmagára. Vagy talán épp ez a dilemma: annyiféle szekeret tol egyszerre, hogy közben alig döccen a sajátja. De vajon milyen az a szonikus univerzum, ami igazán belőle fakad? Hamarosan megtudjuk, ígéri. Amúgy is csak huszonnyolc.

„Teljesen összetört a szíved? Na, akkor most már nyomhatod a bluest” - mondta neki állítólag édesapja, amikor az egyik fellépése után otthagyta aktuális barátja, s az akkor tinédzser Imelda May megfogadta a tanácsot. Mégha kezdetben gyakorta előfordult, hogy a biztonsági őrök - kiskorúságára való tekintettel - nem akarták beengedni saját bulijára, a kijelentés óta közel húsz évet húzott le a dublini és londoni éjszakában, kocsmáról kocsmára, zenekarról zenekarra vándorolva, mígnem 2008-ra, harmincnégy éves korára végre beütött életébe a siker-pénz-csillogás. Jelenleg második nagylemezének anyagával turnézik az Egyesült Államokban, Jay Leno parolázott vele népszerű talkshowjában, sőt, egy különleges eseményen az elnöknek is énekelhetett egy dalt.

1949-ben egy szombathelyi növendékkoncerten lépett először pódiumra, azóta szinte folyamatosan ott van, ma is évi száz koncertet ad. A jazzt idehaza az elsők között vitte be a klasszikus zene szentélyeibe, már akkor crossovert játszott, amikor ez a fogalom még nem létezett. Szókimondó, megosztó figura, nyilatkozataival gyakorta vált ki vitákat, zeneéleti viharokat. Az általa alapított és finanszírozott Creative Art Díjat szeptember 19-én adják át első alkalommal. Vukán György hetvenéves.

Bár a kávéházi cigányzene megítélése idehaza meglehetősen leegyszerűsítő, de legalábbis vegyes érzelmeket szül, az európai köztudatba mégiscsak ez az, ami a roma hagyományokból a leginkább beépült. Ezért is gondolták úgy a Mediawave Alapítvány vezetői, hogy ezen a nyomvonalon elindulva lenne érdemes egy, az európai roma integrációt segítő, művészeti alapú projektet indítani, melyben közös alkotásra ösztönöznek roma és nem roma fiatalokat. Tervük megvalósításához olasz és román társpartnereket, no meg az Európai Unió hathatós anyagi támogatását sikerült megnyerniük, így az idei Ördögkatlan Fesztiválon tehettek először kísérletet a kávéházi roma zene gyökereinek felfedezésére és újjáértelmezésére.

Bármit vesz a kezébe, abból rögvest zenét fakaszt, a legellenállhatatlanabb mégis ezerfényű hangja, amellyel oly kreatívan, szabadon és meggyőzően bánik, mint - más műfajban - Björk vagy Meredith Monk. Zenéje öntörvényű és önazonos, máséhoz nehezen mérhető, máséval nehezen rokonítható, szinte kizárólag saját szerzeményeket játszik, melyek annyira hozzá kötődnek, annyira belőle fakadnak, hogy előadásukra mások kísérletet sem tesznek. Bátran bebarangolja a végleteket, egyszerre nyers és kifinomult, vérbő és intellektuális, szenvedélyes és decens. Persze, tudjuk, Iva Bittová múltjában, vérében erősen ott a színészet, előadásaiban mégsem idegen jelmezekbe bújik, végig önmagát mutatja, csak közben más és más oldalát villantja.